|
PALOTÁSSAL KEZDŐDÖTT... ...,de nem ám egy menő bál, hanem - igaz, még csak közvet(ít)ve - kapcsolatom a focival. Utánanéztem:
1952. július 21-ikén, Helsinkiben, az olimpiai labdarúgó tornán csapott össze a magyar válogatott Olaszország ötkarikás együttesével. Engem akkoriban - még 10 éves sem voltam - abszolút nem érdekelt a sport, helyesebben engem csak az úgynevezett háztömb körüli motorverseny látványa, izgalma tudott elbűvölni. A helyi menők, Szentgáli István és ifjú riválisa, Barabás György sikereit mindennél többre értékeltem, hiszen azt sem tudtam mi fán terem az olimpia, ami - mint azt az utcai hangosbeszélők alatt szinte reggeltől estig motorozva (,,berregve'' futva) hallhattam - éppen akkor zajlott a finn fővárosban. Az említett napon azonban szomszédasszonyunk két, Hajdúságból ,,olajosnak'' idevetődött, húsz év körüli albérlője - ma sem tudom, hogy miért - kitartóan invitált, hogy hallgassam meg velük a fentebb szóba került meccset. Végülis odaültem melléjük a ,,macskaszemes'' rádió elé, amelyből egy pergő nyelvű férfiútól értesülhettünk, hogy - például - ,,Lóránt-Bozsik, majd Zakariás a labda útja". Aztán hamarosan diadalittas góóól-kiáltás töltötte be a szobát, mire egymás nyakába boruló meghívóim - némi csodálkozásomra - nagyokat kurjongatva, furcsa örömtáncba kezdtek. Bizonyos Palotás Péter ugyanis betalált az itáliaiak kapujába. Nem sokkal később megismételte ezen produkcióját, s végül 3:0-ra vertük az olaszokat, akik legjobbjaik nagy többségét - profik lévén - nélkülözni kényszerültek. Ezt azonban csak később tudtam meg, mint ahogy azt is, hogy az eseményeket a földkerekség legkiválóbb sportriporterei közé tartozó Szepesi György tolmácsolta, a győztes gárda pedig az azóta már Ettől a naptól kezdve egyre inkább belehabarodtam a sportba, nem csak a fociba, de azért - miért tagdnám - leginkább abba. A Helsinkiben megszerzett 16 olimpiai bajnoki címnek, amelyek közül - ezt sem tudtam még - a profik kényszerű távolléte miatt éppen focistáké volt talán a legkevésbé értékes, ám idehaza vitathatalanul a legnagyobb örömöt váltotta ki, döntő része volt abban, hogy hamarosan már nemcsak a vezetékesrádió előtt, hanem lakóhelyemen, Zalaegerszegen, a helyszínen is törzsszurkolónak számítottam. Aztán magam is sportoltam. Kapuskodtam. Kézilabdázóként - a Z. Dózsa színeiben - NB II-ben is játszhattam, fociban pedig a klubok általban akkor éppen nem leigazol(hatot)t diákokból összeállított magyar középiskolás válogatott tagja voltam. Mindez azonban mellékes ahhoz képest, hogy a sport életem középpontjába került, mert 1969-től - diákkori álmomat valóra váltva - elsősorban sportújságíróként tevékenykedhettem. Éppen akkoriban kezdődött a zalai, főleg a zalaegerszegi sportélet legsikeresebb időszaka. Nagy-nagy szerencsémre, mert osztom minden idők alighanem legjobb magyar sportzsurnalisztájának, Feleki Lászlónak azt a (A képeket - rájuk kattintva - nagyobb méretben is megtekintheti!)
|
Hozzászólások (0)
Bejelentkezéshez kattints ide, ha még nem regisztráltál, regisztrálj!